Amikor a folyók áradni kezdtek, hát látom ám, néhányan a partjára ültek és kezdték a vizet visszagyömöszölni a medrébe, mintha csak lepedő lenne, amit a matrac alá be lehet gyűrni. Mások meg akkora kanalakat fogtak, mint egy lavor, és a kiöntött vizet hozzáfogtak visszamerni a folyóba: a hidak megteltek tüsténkedő emberekkel, kezükben a hatalmas kanalakkal. De a folyók csak nem akartak rendesen viselkedni. Hallottam, hogy volt olyan vidék, ahol mindent víz borított, víz volt a kertekben, víz az iskolaudvaron, a mozikban, a konyhákban, víz hömpölygött a hálószobákban – csak a folyómeder maradt száraz. Az állatoknak persze több eszük volt. A lovak, régi szokásukhoz híven, szárnyakat növesztettek és magas fák tetejére költöztek. A pockok, nyulak, macskák a békáktól lestek el fortélyokat: volt, aki uszonnyal próbálkozott, de a kutya például, aki ekkor már nem volt az ember legjobb barátja, tüdejét egyszerűen kopoltyúra cserélte. A folyók meg csak áradtak, a cipőm orra is kis híjján vizes lett.

A patakok, erek, vájások kimosták a földből a szemetet, az istállókból a trágyát, így se inni nem lehetett a vizet, sem fürödni benne. Hozzászoktunk, hogy mocskosan éljünk, a szappant hamar elfelejtettük, és legfeljebb a felhőkből, meg a ködből, meg a harmatból ittunk. Ez volt tavasszal. Ó, nyáron már egészen más lett a helyzet. Kisütött a nap. Beindult az olvadás! Először persze a házfalak olvadtak el, mint a napon hagyott csokoládé. A gyerekek hamar rájöttek, hogy az utakat, meg a fekete bitumenbe ragadt olvadt gumiabroncsokat úgy lehet majszolni, mint a medvecukrot. Lassan mind megették az autópályákat, de csak lassan, mert fújni kellet őket, hiszen forrók voltak. A nap meg csak sütött. Ha valaki például tükörtojást akart enni, nem kellett mást tennie, csak kitartani a csupasz tenyerét, zsupsz, bele egy tojást, és már kész is volt, akkora volt a forróság. De vigyázni kellett, mert a körmök is megpörkölődhettek. Na, tiszta víz nyáron sem volt. Az eső megszáradt még mielőtt lehullott volna. Így az égből legfeljebb csavarok, meg használt elemek hullottak. A tavak meg eltűntek nyáréra, mintha nem is lettek volna. Na, igen. Az állatok megint okosabbak és gyorsabbak voltak. A malacok például, a leglustábbnak tartott állatok, fülüket megnövelték és napernyőként feszítették ki fejük felé. Néha, méteres nyelvükkel, a harmatból is tudtak lefetyelni. A varjúnyira dagadtak legyek szárnya meg akkora lett, mint egy teniszütő, azzal legyezték magukat. De ha jöttek a viharok… aminek szárnya volt, jobb, ha a földbe ásta magát. Kész járatai voltak a galamboknak a veteményesek alatt. Akkora volt a szél, hogy a házakat felkapta és a levegőben összekoccantak, mint a pezsgős poharak. Ez történt felénk. Na, de már csak megnézem, mi van messze, az üveghegyen is túl! Azt beszélik, ott van valami, ami miatt mindez a szörnyűség ránk köszönt. Talán egy felhergelt óriás állat? Egy elszabadult rém? Mi lehet akkora, hogy ha egyet toppant, itt vet szelet a lába?

Felvettem hát ronggyá nyűtt futócipőm, műanyag szatyromba raktam kormos kenyérhéjat, meg műanyag palackba csalánnedvet és felkerekedtem, hogy megkeressem azt a túlnani nagyokost, aki megmondja, mi végre mind e baj. A hegyen túl aztán olyat láttam, hogy a varrás kiszaladt a nadrágomból, a gombok meg lepotyogtak a kabátomról, és kikeltek. A kabátfácskákról aztán szüreteltünk sok-sok kis zekét, meg is gazdagodtam belőle – de az már egy másik mese.

(Folytatás: http://viridtales.wordpress.com/)

Metán, Széndió és Szárazjég

(Illusztráció: Jancsi. Köszi!)